Rebellis...

A hálózat csapdája...

Tavasz

Szamárfül...

Androgün

Az androgün-mítoszt Platón Lakoma című művéből ismerhetjük. Az androgünök a régmúlt világ kétnemű lényei voltak: négy kezük, négy lábuk, dupla szerveik voltak, s magukon illetve magukban hordozták mind a férfiak, mind a nők lelki, szellemi és fizikai tulajdonságait. Ennek következtében hatalmas intellektussal, erővel és hatalommal rendelkeztek, ami miatt eleget főtt az öreg Zeusz feje. Hogy megelőzze a hatalomátvételt, amitől tartott, kettéhasította eme nemes lényeket, akik így szétestek férfivá és nővé. Lényük, lelkük elkeveredett a világban, s a mítosz szerint azóta is folyvást a másik felüket keresik. Ebből adódik, hogy néha találkozunk olyan emberekkel, akik hosszas keresgélés után egyszer csak egymásra találtak, és úgy egybeolvadnak, mintha valóban egymás hiányzó testrészei lettek volna ezidáig.

A jövő itt van...

 

"Mocskos idők, szeretned kéne, a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva! Mocskos idők, kezdjük újra!"

(Európa Kiadó: Mocskos idők)

Torockó

Torockó a Székelykővel. A hegy jellegzetes formája miatt, a faluból nézve itt kétszer kel fel a nap. Miután felkel, hirtelen eltűnik az 1129 m magas Székelykő mögé, és aztán ismét megjelenik. Ezt Jókai Mór az Egy az Isten című regényében is megírta.

A régi rigli

Bezárkóztam. Nem érdekel a külvilág...Nincs kedvem beszélgetni. A hallgatás amúgy jó fegyver: ha iskolás koromban a tantestület vagy az igazgató elé idéztek, mindig következetesen hallgattam. Izzadjanak csak a kérdezők...

Álom...

"Valóra akarod váltani álmaidat? Ébredj fel!"  (Kipling)

Bringa

Zárt világ

Farkasszemet néztem önmagammal a szekrény ajtaján lévő tükörben, de szabadulni akartam magamtól, sürgősen sarkáig tártam a ruhásszekrény ajtaját. Semmi holmija nem maradt benne. Se egy sámfa, se egy fogas, semmi ami rá emlékeztetett volna. A kölnijének az illata is épp csak sejlett...

Az a kirámolt, kitakarított szekrény belseje olyan volt, mint az ember teste lehet egy sikeres műtét után.

Arcnélküliek...

Tudtam mit hallok, de nem tudtam mit kell tennem: többször is hallottam már ilyen hangot, de törődnöm vele még sosem kellett.

Egyedül a városban

Munkába menet mindennap megveszem az újságomat a sarki bódéban. A nagydarab újságos egyszerűen levegőnek néz, hiába köszönök hangosan. Mindenkihez van egy kedves szava, sokakat keresztnevén szólít, másoknak mosolyogva adja oda az újságot. Nekem nem köszön, nekem mogorván, átható tekintettel tolja oda a pulton a visszajáró pénzt. Úgy néz rám, mintha gennyes kelések lennének az arcomon. Köszönöm, hogy újságot kérhetek, hogy kiszolgál, köszönöm, hogy elfogadja a pénzem, hogy visszaadja az aprót! Az utcán néha hátrafordulok, és rendre azt látom, hogy barátságtalan tekintetek kísérnek. Múltkor már odáig jutottam, hogy amikor egy kávéautomatából kivettem a kávémat, hangosan megköszöntem.

Öt

Nézem magam - talán negyvenöt évvel ezelőtti felvételen - és latolgatom, vajon éppen mire gondoltam akkor. Ki tudja? Talán egy szép jövőről álmodtam? Talán egy boldog életről? Vagy inkább  - és ez a valószínű - talán arra,  mi lesz az ebéd, vagy mit fogok játszani a macerás, beállított fotózás után.
Alighanem valamelyik óvodai évzáró idején készült a kép,  a kor levegője is ott van a képen. A boltokban kapható uniformizált  fehér térdzokni, a kantáros nadrág, a nyakig gombolt hosszú ujjú ing, a tarkón alaposan fölnyírt haj. Ez volt a kor gyermekdivatja, emlékszem, mindenkit hasonlóan öltöztettek közülünk abban időben. A kesze-kusza háttér elé odaállított egykori kisfiú persze ebből a korból még mit sem értett, bizonyára más gondolatok jártak a fejében.
És ez az ami nincs a fotón. Ami nincs ott az a lenyomatot nem hagyó szó és gondolat. A kép annyit tehet, hogy előhívja azokat a gondolatokat - amíg van, aki emlékszik. Onnantól kezdve a kép szótlan és gyakran értelmezhetetlen. Talán valaki az utódok közül netán egy pillanatra megáll a kép fölött, de egy minutum múlva a tekintete továbbsiklik. Így nem tudhatják, hogy az egykori kisfiú, aki legszívesebben elbújt volna akkor és zavarában a sírás határán, a bal hüvelyujj körmével majd lehántja a bőrt a középső ujjról.

UFO

Kinyitotta az ajtót és elment, nem is köszönt. Néztem utána tehetetlenül. Néhány pillanat múlva értettem csak meg, nem jön vissza többé, nem nyitja ki az ajtót, nem siet végig az előszobán, hogy megöleljen.

Elment...úgy eltűnt hirtelen, mint ahogy egy földönkívüli űrhajó nagy sebességgel távozik a galaxisba.

Az első kábulat után rájövök, hogy nem is ismertem, nem is tudom ki volt Ő. Jött, végigsöpört az életemen, pár éven át leparkolt a lelkemben, aztán folytatta az intergalaktikus útját. Ki is volt Ő...most már tudom... egy ismeretlen földönkívüli volt számomra.